A tisztelet ösvényére és a belső élet fejlesztésére utalják pályája kezdetén a tanítványt. A szellemtudomány ehhez gyakorlati szabályokkal van segítségére, amelyek követése mellett léphet az ösvényre, s fejleszthető ki a belső élet. Nem önkényből származnak ezek a gyakorlati szabályok; ősrégi tapasztalatokból és ősrégi tudásból származnak. Mindenütt, ahol a magasabb megismerés útjait tanítják, azonos módon adják őket. A szellemi élet minden valódi tanítója e szabályok tartalmával egyetért, még ha nem mindig öltöztetik is azt ugyanazokba a szavakba. Az alárendelt jelentőségű, tulajdonképp csak látszólagos különbség olyan tényekből származik, amiket itt nem szükséges megtárgyalni.

E szabályok révén a szellemi élet egy oktatója sem akar mások felett uralmat gyakorolni. Önállóságában senkit befolyásolni nem akar. Nincs ugyanis jobb ügyelője és őrzője az emberi önállóságnak a szellemi kutatóknál. Ennek az írásnak első részében elmondtuk, hogy a valamennyi beavatottat átfogó kötelék szellemi és két természetes törvény képezi a kapcsokat, amik a kötelék alkotórészeit egybefűzik. Most zárt köréből nyilvánosság elé lép a beavatott: mindjárt egy harmadik törvény is érvénybe lép ekkor a számára. S ez így szól: Minden egyes tettedet, minden szavadat rendezd úgy, hogy senki szabad akarati elhatározásába ne avatkozz.

Aki megértette, hogy a szellemi élet igazi tanítóját ez a felfogás teljesen áthatja, az azt is tudhatja, hogy önállóságát semmiben sem kell megosztania, ha azokat a gyakorlati szabályokat követi, amiket rendelkezésére bocsátanak.

Az egyik ilyen szabály a nyelv szavaiba a következőképp öltöztethető: "Teremtsd meg a belső nyugalom pillanatait és tanuld meg e pillanatokban megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől". – Azt mondtuk itt, hogy "a nyelv szavaiba foglalva" hangzik így. Eredetileg ugyanis a szellemtudomány minden szabályát és tanítását szimbolikus jelbeszédben adják meg. És aki teljes jelentésüket és horderejüket akarja megismerni, előbb ezt a szimbolikus nyelvezetet kell megértenie. Ez a megértés attól függ, hogy az illető az első lépéseket a szellemtudományban megtette-e már. Ezeket az első lépéseket azonban azoknak a szabályoknak pontos követése által, amiket itt adunk, teheti meg. Az Út mindenki számára, aki komoly akarással rendelkezik, nyitva áll.

A belső nyugalom pillanataira vonatkozó fenti szabály egyszerű, s követése is egyszerű. Célra azonban csak akkor vezet, ha éppoly komolyan és szigorúan veszik kézbe, mint amilyen egyszerű. – Kerülők nélkül kell hát elmondani, hogyan kell ezt a szabályt követni.

Rövid időre különüljön el napi életétől a szellemi tanítvány, hogy ebben az időben valami teljesen mással foglalkozzék, mint a napi foglalatosságának tárgyai. Foglalatosságának a módja is teljesen más kell, hogy legyen, mint az, amivel a nap többi részét tölti el. Ezt azonban nem úgy kell érteni, hogy az, amit ebben az elkülönített időben végez el, semmi kapcsolatban sem állana napi munkája tartalmával. Ellenkezőleg: az az ember, aki az ilyen leválasztott pillanatokat a helyes módon keresi, hamar észreveszi, hogy igazából általuk nyeri el a napi feladatához szükséges teljes erőt. Azt se szabad hinni, hogy e szabály követése ténylegesen időt vonhatna el valakinek kötelessége teljesítésétől. Ha valakinek több idő tényleg nem áll rendelkezésére, naponta öt perc elegendő. Arról van szó, hogy ezt az öt percet hogyan használja fel.

Ebben az időben az ember ragadja ki teljesen magát köznapi létéből. Gondolati-, érzésbeli életének kölcsönözzön más színezetet; a szokásoshoz képest. Örömeit, szenvedéseit, gondjait, tapasztalatait, tetteit vonultassa el lelke előtt. Lépjen ekkor úgy fel, hogy mindazt, amit egyébként él át, most magasabb nézőpontból tekinti végig. Gondoljuk csak meg, mennyire másként tekintünk arra, amit valaki más tapasztalt, vagy tett meg a közönséges életben, mint azt, amit magunk éltünk át, vagy tettünk. Nem lehet ez másként. Hiszen azzal, amit magunk élünk át, vagy teszünk, össze vagyunk szövődve; valaki más élményét, vagy tettét csak szemléljük. Amire a kiválasztott pillanatokban törekedni kell, nos, a saját élményekre és tettekre úgy nézni, úgy ítélni meg őket, mintha azokat nem magunk, hanem mintha azokat valaki más élte volna át, vagy követte volna el. Képzeljük csak el: valaki súlyos sorscsapást élt meg. Mennyivel másként áll vele szemben, mint egy azonos sorscsapással egy embertársánál? Ezt senki sem tarthatja jogosulatlannak.

Az emberi természetben rejlik. És hasonlóan, mint ilyen rendkívüli esetekben, van az élet mindennapi ügyeiben is. A szellemi tanítványnak meg kell keresnie az erőt, hogy bizonyos időkben önmagával idegenként álljon szemben. A bíráló belső nyugalmával kell önmaga elé állnia. Ha ezt eléri, akkor saját élményei új megvilágításban mutatkoznak. Amíg ezekbe szövődtünk, amíg bennük vagyunk, a lényegtelennel ugyanúgy összekapcsolódunk, mint a lényegessel. Ha az áttekintés belső nyugalmához jutunk, a lényeges leválik a lényegtelenről. Bánat és öröm, minden gondolat, minden elhatározás másként jelenik meg, ha így állunk szemben önmagunkkal. – Olyan, mintha egész nap egy helységben tartózkodtunk volna és a legkisebbet olyan közelről láttuk volna, mint a legnagyobbat; este azután egy közeli dombra megyünk fel és az egész helységet egyszerre tekintjük át.

Ekkor a helység részei más egymásközti viszonyokban jelennek meg, mint amikor benne jár az ember. A jelenben átélt sorsfordulatokkal nem fog és nem is kell sikerülnie ennek; a régebben lejátszódottakkal kell ezt a szellemi tanítványnak megpróbálnia. Ilyen belső, nyugodt önvizsgálat értéke kevésbé függ attól, amit ennek során meglátunk, inkább attól, hogy megtaláljuk azt az erőt, mely ezt a belső nyugalmat létrehozza.

Mert minden ember a maga – nevezzük így – köznapi embere mellett bensőjében még egy magasabb embert is hordoz. Ez a magasabb ember mindaddig rejtve marad, amíg fel nem ébresztik. És ezt a magasabb embert mindenki csak maga képes önmagában felkelteni. De amíg ezt a magasabb embert fel nem keltik, addig a minden emberben szendergő magasabb képességek is, amik az érzékfeletti megismerésekhez visznek, rejtve maradnak.

Amíg valaki a belső nyugalom gyümölcsét nem érzi, azt kell, hogy mondja önmagának, hogy az említett szabály komoly, szigorú követését folytatnia kell. Mindenki számára, aki így jár el, eljő a nap, amikor körülötte szellemi világosság lobban fel, amikor egy olyan szeme számára, amelyet eddig nem ismert magában, egy egészen új világ nyílik fel.

És a szellemi tanítvány külső életében semminek sem kell megváltoznia azáltal, hogy ezt a szabályt követni kezdi. Kötelességeit, mint előtte, teljesíti; először ugyanazokat a fájdalmakat tűri és ugyanazokat az örömöket éli át, mint annakelőtte. Általa semmiképp se idegenedhet el az "élettől". Sőt, annál jobban állhat helyt a nap többi részében, ebben az "életben", mivel kiválasztott pillanataiban egy "magasabb életet" sajátít el. Ez a "magasabb élet" lassanként befolyást érvényesít a közönségesre. A kiválasztott pillanatok nyugalma a köznapra is kifejti hatását. Az egész ember nyugodtabbá válik, biztosságra tesz szert cselekedetei során, semmiféle elképzelhető esemény sem hozhatja ki egykönnyen sodrából. Az ilyen kezdő tanítvány lassanként, hogy úgy mondjuk, egyre inkább maga irányítja önmagát és kevésbé vezetik őt a körülmények és külső befolyások. Ilyen ember hamar észreveszi majd, mekkora erőforrás számára az ilyen kiválasztott időszak.

Abban az irányban indul meg, hogy olyan dolgok miatt, amik azelőtt felbosszantották, többé nem bosszankodik; számtalan olyan dolog, amelyektől előzőleg félt, megszűnnek félelmet gerjesztők lenni. Egészen új életfelfogást sajátít el. Előzőleg esetleg tétován látott neki ennek, vagy annak a ténykedésnek. Azt mondotta: Ó, nem elég hozzá az erőm, hogy úgy végezzem el, ahogyan szerettem volna. Most nem támad ez a gondolata többé, hanem sokkal inkább egy másik. Most ugyanis azt mondja magának: Minden erőmet össze akarom szedni, hogy dolgomat olyan jól végezzem, ahogyan csak tudom. És a gondolatot, mely félénkké tehetné, elnyomja. Tudja ugyanis, hogy épp a bátortalanság indíthatná rossz teljesítményre, hogy ez a bátortalanság semmi esetre sem működhet közre annak jobbításában, ami reá tartozik. Gondolat gondolatot követve költözik így be a szellemi tanítvány életfelfogásába az, ami gyümölcsöző, élete számára előmozdító jellegű. Ezek lépnek olyanok helyébe, amik akadályozók, gyengítők voltak számára. Élethajóját az élet hullámain biztos, nyugodt kézzel kezdi kormányozni, míg előzőleg e hullámok azt ide-oda vetették.

Ilyen nyugalom és biztosság visszahatnak az egész emberi lényre. Ezáltal növekszik a belső ember. És vele azok a belső képességek, amik a magasabb megismerésekhez vezetnek. Ugyanis ebben az irányban tett előrehaladása révén jut lassanként oda a szellemi tanítvány, hogy ő maga határozza meg, hogyan hathatnak rá a külvilág benyomásai. Hall például egy szót, amivel egy másik sérteni, vagy bosszantani akarja. Szellemi iskolázását megelőzően biztos megsértődött volna, vagy bosszankodott volna miatta. Mivel a szellemi iskolázás ösvényére lépett, képessé vált, hogy a szó sértő, vagy bosszantó tüskéjét kivegye, még mielőtt utat talált volna bensőjébe. Vagy egy másik példa. Egy ember könnyen türelmetlenné válik, ha várnia kell. A szellemi tanítvány ösvényére lép. Nyugalmának pillanataiban annyira átitatja magát a türelmetlenség céltalanságának érzésével, hogy azontúl minden átélt türelmetlenség alkalmával rögtön ez az érzés jelenik meg. A türelmetlenség, mely beállóban volt már, eltűnik és az egyébként a türelmetlenség képzetei miatt elveszetté válható időt esetleg a várakozási idő során végrehajtott hasznos megfigyeléssel lehetett kitölteni.

Vegyük szemügyre mindezek horderejét. Gondoljuk meg, hogy a "magasabb ember" folytonos fejlődésben van az emberben. Azonban csak a leírt nyugalom és biztosság által teszünk lehetővé számára törvényszerű fejlődést. A külső élet hullámai minden oldalról szorítják a belső embert, ha nem az ember uralja ezt az életet, hanem az őt. Az ilyen ember olyan mint a növény, amelynek sziklahasadékban kell fejlődnie. Mindaddig satnya marad, amíg teret nem biztosítanak számára. A belső ember számára semmilyen külső erő teret nem nyithat. Erre csak a belső nyugalom képes, amit lelkében teremt meg. Külső körülmények csak külső élethelyzetén módosíthatnak; a "Szellemi Embert" benne sohase kelthetnék fel. – Saját magában kell, hogy a szellemi tanítvány megszülje az új, Magasabb Embert.

Ez a "Magasabb Ember" lesz azután a „Belső Uralkodóvá”, aki biztos kézzel vezeti a külső ember viszonyait. Amíg a külső ember ural és vezet, ez a "belső" annak rabszolgája és erőit ezért nem tudja kifejteni. Ha valami mástól, s nem tőlem függ, hogy bosszankodom-e, vagy sem, úgy nem vagyok a magam ura, vagy – még inkább: "az Uralkodót magamban" nem találtam még meg. Ki kell fejleszteném magamban a képességet, hogy a külvilág benyomásait csak a saját magam által meghatározott módon engedjem közeledni magamhoz; eztán lehetek csak szellemi tanítvánnyá. – És amennyiben komolyan keresi ezt az erőt a szellemi tanítvány, érhet csak célhoz. Nem az a lényeg, hogy bizonyos idő alatt valaki mennyire viszi; hanem egyedül az, hogy komolyan keressen. Nem egy esetben volt úgy, hogy valaki éveken át tört valamire, anélkül, hogy magán észrevehető haladást vett volna észre; azonban sokan azok közül, kik nem keseredtek el, hanem megingathatatlanok maradtak, egész hirtelen vívták ki aztán a "belső győzelmet".

Egy-egy élethelyzetben biztosan nagy erő kell ahhoz, hogy a belső nyugalom pillanatait megteremtsük. De minél nagyobb a szükséges erő, annál jelentősebb az, amit elérünk. A szellemi iskolázásban minden attól függ, hogy az ember energikusan, belső igazsággal és tartózkodás nélküli őszinteséggel legyen képes önmagával, minden cselekedetével és tettével, tökéletesen idegenként szembenállani.

A maga magasabb emberének ezzel a megszületésével a szellemi tanítvány belső tevékenységének csak az egyik oldalát jellemeztük. Valami másnak is hozzá kell még jönnie. Ha ugyanis az ember idegenként is áll szembe önmagával, mégis: csak saját magát szemléli; azokra az élményekre és cselekedetekre tekint, amelyekkel sajátos élethelyzete folytán összenőtt. Túl kell lépnie ezen. A tiszta emberihez kell felemelkednie, melynek többé nincs köze az ő sajátos helyzetéhez. Azokra a dolgokra kell ezután ügyelnie inkább, amikhez mint embernek akkor is köze van, ha teljesen más körülmények közt, egészen más helyzetben élne. Ezáltal éled fel benne valami, ami a személyesen túlemelkedik.

Ezzel tekintetét azoknál magasabb világokba emeli, amikkel a köznap hozza össze. És ezzel kezdi megérezni és átélni az ember, hogy ilyen magasabb világokhoz tartozik. Azok a világok ezek, amikről érzékei, mindennapi foglalatosságai semmit sem mondhatnak. Így helyezi csak át lényének középpontját a maga bensőjébe. Bensőjének hangjaira hallgat, amik nyugalmának pillanataiban szólnak hozzá; bensőjében a Szellemi Világgal érintkezik. A köznapiság elől elvonult. E köznap lármája elnémult számára. Csend lett körülötte. Mindent, ami a külső ilyen benyomásaira emlékezteti, elutasít.

Egész lelkét a bensőben a nyugodt szemlélődés, párbeszéd a tiszta Szellemi Világgal, tölti el. – Váljon a szellemi tanítvány számára ez a csendes szemlélődés természetes létszükségletévé. Előbb egy gondolatvilágban merül el teljesen. Ennek a csendes gondolati tevékenységnek az irányában élő érzést kell kifejlesztenie. Szeretni kell megtanulnia azt, amit a Szellem áraszt feléje. Fel is hagy hamarosan azzal, hogy ezt a gondolatvilágot olyannak fogja fel, mint ami a köznap őt körülvevő dolgainál kevéssé volna valóságosabb. Kezd gondolataival úgy bánni, mint a dolgokkal a térben. S ekkor közel kerül számára a pillanat, amikor azt, ami a belső gondolati munka csendjében nyilatkozik meg, sokkal magasabbnak, valóságosabbnak kezdi érezni, mint a dolgokat a térben.

Tapasztalja, hogy élet szólal meg ebben a gondolatvilágban. Belátja, hogy a gondolatokban nem csak puszta árnyképek élik ki magukat, hanem rajtuk át rejtett lényiségek beszélnek hozzá. A csendből beszéd kezd szólni hozzá. Valaha fülén át hangzott csak számára; most lelkén keresztül hangzik. Belső beszéd – belső szó – tárult fel számára. A szellemi tanítvány, amikor ezt a pillanatot először éli át, a legmagasabb fokban üdvözültnek érzi magát. Teljes külvilágát benső fény árasztja el. Második élet kezdődik számára. Isteni, egy Istentől üdvözített világ árama hatja át.

A léleknek ezt a gondolatokban való élését, mely egyre jobban a szellemi lényiségben való életté bővül, a gnózis, a szellemtudomány meditációnak (szemlélő gondolkodás) hívja. Ez a meditáció az eszköz az érzékfeletti megismeréshez. – Azonban ne érzésekben dúskáljon ezekben a pillanatokban a szellemi tanítvány. Lelkében ne határozatlan érzések éljenek. Ez csak akadályozná, hogy igazi szellemi megismeréshez jusson. Tisztán, élesen, határozottan alakuljanak gondolatai.

Ehhez kapaszkodót találhat, hacsak nem vakon tartja azokhoz a gondolatokhoz magát, amik előtte felmerülnek. Sokkal inkább hassák át azok a magas gondolatok, amiket előhaladt, a Szellemtől már megragadott emberek gondoltak ilyen pillanatokban. Kiindulásként vegye azokat az írásokat, amik maguk ilyen meditációbeli megnyilatkozásból származtak. A misztikus, a gnosztikus, a mai szellemtudományi irodalomban talál a szellemi tanítvány ilyen írásokra. Ezek megadják az anyagot a meditációjához. A szellemi kutatók magukban ezekben az írásokban rögzítették az Isteni Tudomány gondolatait; a Szellem a maga követei által hirdette azokat a világnak.

Ilyen meditáció révén gyökeres változás megy végbe a szellemi tanítványban. A valóságról egészen új képzeteket kezd alkotni magának. Minden dolognak megváltozik számára az értéke. Minduntalan ismételni kell: e változás következményeként a szellemi tanítvány nem be, akik nem lesz világidegenné, kötelességeinek körétől semmi esetre sem távolodik el. Megtanulja ugyanis belátni, hogy a legkisebb – általa elvégzendő – cselekedet, a legkisebb élmény, ami számára megmutatkozik, a nagy kozmikus lényekkel és kozmikus eseményekkel állanak összefüggésben. Ha ezt az összefüggést a szemlélődő pillanatok felfedik számára, úgy újult, teljesebb erővel lát napi munkakörének ellátásához. Mert most tisztában van vele: amit dolgozik, amit szenved, egy nagy szellemi kozmikus összefüggésért dolgozza meg, szenvedi el. Erő az életre, s nem lanyhaság forrásozik a meditációból.

A szellemi tanítvány biztos léptekkel halad az életben. Bármit is hozzon számára, határozottan halad tovább. Előzőleg nem tudta, miért is dolgozik, miért szenved: most tudja. Be kell látni, hogy ilyen meditációs tevékenység inkább vezet célhoz, ha tapasztalt emberek útmutatásával történik. Olyan embereké, akik maguktól tudják, mit és hogyan kell a legjobban megtenni. Vegyék ezért figyelembe az ilyen emberek tanácsát. Így igazán nem vesztjük el szabadságunkat. Ami egyébként csak bizonytalan tapogatódzás volna, ilyen útmutatás mellett céltudatos munkává lesz. Aki olyanokat keres, akik ebben a tekintetben tudással, tapasztalattal rendelkeznek, nem fog hiába kopogtatni. Annak kell csak tudatában lennie, hogy nem mást; csak egy barát tanácsát, s nem olyan valaki erejét keresi, aki uralkodni akar felette. Mindig ki fog derülni, hogy azok, akik valóban tudnak, a legszerényebb emberek és, hogy tőlük mi sem áll távolabb, mint amit az emberek hatalmi vágynak hívnak.

Aki a meditáció révén ahhoz emelkedik fel, ami az embert a Szellemmel fűzi egybe, az magában azt kezdi életre hívni, ami benne örök, amit születés és halál nem korlátoznak. Ilyen örököt csak azok vonhatnak kétségbe, akik nem maguk tapasztalták ezt az örököt. Így a meditáció az az út, amely az embert a maga örök, elpusztíthatatlan lénye magvának megismeréséhez, szemléléséhez is elvezeti. És csak általa juthat ilyen szemléléshez az ember. A gnózis, szellemtudomány ennek a lény-mag örökkévalóságáról, újramegtestesüléséről beszélnek.

Gyakran kérdezik, miért nem tud az ember a születésen és halálon túli élményeiről? Nem így kellene azonban feltenni a kérdést. De inkább így: hogyan jutunk ehhez a tudáshoz? A helyes meditációban nyílik meg az út. Általa ébred az azokra az élményekre való emlékezés, amik születésen és halálon túl esnek. Mindenki megszerezheti ezt a tudást, mindenkiben ott vannak a képességek, hogy önmaga ismerje meg, saját maga szemlélje, amit valódi misztika, szellemtudomány antropozófia és gnózis tanítanak. A helyes eszközöket kell csak megválogassa. Fülekkel és szemekkel rendelkező lény képes csak hangokat és színeket észlelni. És a szem sem képes mit észlelni, ha hiányzik a dolgokat láthatóvá tévő fény. A szellemtudományban adottak a szellemi fülek és szemek kifejlesztésének és a szellemi fény felgyújtásának eszközei. A szellemi iskolázás eszközeit három fokozatként jelölhetjük: 1. Az Előkészítés. A szellemi szerveket fejleszti ki. 2. A Megvilágosodás. A szellemi fényt gyújtja fel. 3. A Beavatás. A Szellem magasabb lényiségeivel nyit kapcsolatot.

 

Forrás: Rudolf Steiner, Hogyan jutunk a Magasabb Világok megismeréséhez? - www.tau.hu