Fájdalom, gyulladások, alig használható kezek és lábak, mindinkább betegebb gerinc és fáradtság, topaság, gyengeség… Legtöbbek együtt érző sajnálatát váltja ki minden hasonló tünet. Az emberek elfogadják, ha emiatt kesergést, szomorú csüggedtséget látnak a reumatológiai betegeknél, ám mély meghökkenés a reakciójuk, ha a mozgásában korlátozott lelkéből a csendes elégedettség, békés optimizmus és boldog lelkület árad. Nehezen érthető, igaz?

 

Mai felfogásom szerint minden kór és nehéz élethelyzet legalább két üzenetet is hordoz magában: egyfelől, mi az a lelki ok, vagy a személyiségből adódó tulajdonság, amely segített kialakulni a testi elváltozásokat, másfelől, mire késztet vajon ez az új helyzet, amelyet önként biztosan nem tettem volna meg? Az önismeretre késztető tényezők nagy áldások az életünkben: hiszen minél többet tudunk meg magunkról, elfojtott vagy a mély gyökereinkben lévő gyengeségeinkről, annál tisztábban látjuk magunkat, kapcsolatainkat, vágyainkat, sőt kiterjesztve, a szűk és tágabb környezetünket is. Amennyiben pedig tisztán látunk, a lényeget és a mozgatórugókat megismerjük, nagyobb eséllyel el is tudjuk fogadni. Ez lehet a kulcs az önmagunk lelkében és a világban létrejövő boldog harmóniának!

Álljon itt a példám: egészségesen hajlamos voltam azt gondolni, hogy aki beteg, az valamit rosszul csinál, és mindenáron segíteni akartam neki a gyógyulásban, a lelki okok feltárásában. Mikor pedig negyven éves koromtól egyik betegség a másik után ért el, és belső „nyomozásaim” során oldottam meg sorra a kiderített problémáimat, ki is gyógyultam belőlük - ám szinte rögtön kaptam egy kellemetlenebbet, súlyosabbat… Ekkor kezdtem el gyanakodni, hogy a betegség másról is szól, nem csak a hibák kijavításáról!

A krónikus betegség, a mozgáskorlátozottság, az intenzív, állandó fájdalom a megértésről, alázatról, együttérzésről is tanít betegnek és a vele kapcsolatban állóknak egyaránt. Az éveken át tartó küzdelmem a kórokkal / autoimmun betegségek: Sjögren-szindróma, Rheumatoid arthritis, az ezekhez kapcsolódó tüdő-, bélrendszeri- és szembetegségek, intenzíven rosszabbodó gerinc- és csípő-elváltozások, sérvek / rádöbbentettek a megfelelő hozzáállásra: egy helyzetből ki kell hozni mindig a maximumot, hiszen mindig van pozitív hatása is akár a legkellemetlenebb eseménynek – ezt kell megtalálnunk és örülni ennek a tapasztalatnak! Arra jutottam, hogy nem az a lényeg, MIT élünk meg, hanem hogy HOGYAN… Ebben dönthetünk akkor is, amikor a Sors úgy néz ki, „megkötötte a kezünket-lábunkat”. Érdekes, hogy ezzel a hozzáállással nem csak a saját létem könnyebbült meg, de családomnak, barátaimnak és ismerőseimnek is több reményt, optimizmust tudok adni. Sokan rájönnek közülük, hogy nem is olyan reménytelen a helyzetük, mint gondolták, hiszen valami ajándékot minden nehézség hordoz magában – ezt kell megtalálni, ha a szituációt már nem kerülhettük el…

De mi a helyzet a betegégből fakadó új lehetőségekkel? Korlátozott a mozgásom, nem tudok gyalogolni, gyakran elmenni hazulról: igen, talán az otthonomban kell megtalálnom azokat az örömforrásokat és lehetőségeket, melyeket eddig nem láttam a kifelé irányultságom miatt. Hiszen tudok itthon főzni, sütni, meleg tiszta lakással várni a családom, sőt, több lehetőségem van a meglátogató barátaimmal is beszélgetni. A művészi kreativitásomnak is jobban teret engedhetek, ami eddig időhiány (munkába járás, társadalmi feladatok stb.) miatt elképzelhetetlen volt.

Hogy sokkal kevesebb pénzből kell megélnünk, mint mikor dolgozni jártam? Ó, most jöttem csak igazán rá, hogy mennyi felesleges kiadásom volt eddig a reklámok és az erősödő fogyasztói társadalom ráhatásai miatt! Amennyiben viszont szinte nem is járok el itthonról, akkor kevesebb boltba térek be nézelődni. Nem tetszik meg valami édes, de felesleges dolog, amit „nem lehet otthagyni”, nem muszáj étterembe menni, mert itthon ehetek, ihatok – sokkal olcsóbban. Amire valóban szükségünk van, azt összeírom és célirányosan (az akciót a reklámújságokból kiválogatva) a legolcsóbban megvásárolhatom. Hoppá – ugye, ezt sem tudom gyakran egyedül elintézni, hisz cipekedni és többfelé menni egy napon belül nehéz az ízületeim kopása, fájdalma és gyulladásai miatt. Ekkor fedi fel magát egy újabb csoda: párom, családtagjaim és barátaim önzetlen segítsége! Együttérzésükből és szeretetükből fakadóan szívesen elintéznek apránként mindent – ám nagyon próbálok ügyelni arra is, hogy ki ne használjam őket. Néha autóval értem jönnek, hazahoznak, extra élelmiszerekkel megajándékoznak… A betegségeimen keresztül jöttem rá: milyen nagy alázat kell ahhoz is, hogy az ember kérni merjen, vagy el tudjon fogadni! Egészségesen ugyanúgy, mint most, imádtam adni, ajándékozni, segíteni (egészségügyi és tanácsadói pályán voltam többnyire) – de nemigen engedtem ezt meg másoknak, magammal kapcsolatosan. Mostanában tudatosult csak bennem, hogy ez valószínűleg egyfajta büszkeségből is adódott, ám most kicsit szerényebben, bölcsebben – amihez nagymértékben a bajaim segítettek -, már tudom, hogy a szeretetem engedi meg a többieknek is az Adás, nekem pedig az Elfogadás örömének élményét! A gyakoribb magány, meditálások, erős fájdalmak és önismereti törekvések lelkileg is kifinomultabbá tettek: jobban bele tudom érezni magam mások problémáiba, fájdalmába, ezáltal egyre megértőbbé, szelídebbé válhatok. Ezekre az áldásokra, ugye, kevésbé gondol egy betegség kapcsán az ember…?

Gyermekkorom óta erőteljesen vonzott az irodalom, de egyre kevesebb időt tudtam szakítani az olvasásra, ám az otthonhoz (kórházhoz) ágyhoz kötöttség újra megengedte a könyvekbe merülést, lelassult életem pedig felszabadította az évtizedek óta bennem szunnyadó „poétát”. Versciklusaim, esszéim, felnőtteknek szóló lelki meséim születtek, melyhez még illusztrációkat is magam festettem. Lehetőségem volt végiggondolni a tapasztalataimat emberekről, helyzetekről, az engem különösen megérintő furcsa hozzáállásokról. Ezeket végre egy saját rendszerbe foglaltam, kis „fiókokat” létrehozva a lelkemben. Így megfelelő helyre kerülhetett minden az életem eseményei és szereplői közül: megnyugodtam, és ma már szinte ítélkezés nélkül elfogadok mindenkit olyannak, amilyen – talán kezdem érteni, mik a motiváló erőik… Ez kellett nekem ahhoz, hogy mindinkább a „béke kis szigete” lehessen a lelkem, ezáltal a környezetem is, sőt talán ez kiterjedhet szélesebb körben, a világban is. (?)

Miután lemondtam arról, hogy a társadalmi életben is részt vállalhassak, az Élet hozott egy meglepetés-ajándékot. Betegtársaim és a reumatológiai szakemberek között megszületett az elhatározás: segítsünk egymásnak tapasztalatainkkal, ötleteinkkel, felvilágosításokkal, érdekképviselettel, találkozási lehetőségekkel! Így az otthonomban újabb feladatok foglalkoztathatnak, kiszélesedhet életem értelmének köre – egyre több betegtársammal kapcsolatom alakulhat ki. Még hogy nincs semmi lehetősége az embernek, ha testileg nyomorgatja az élet?! De, hisz a lelkünk még mindig szárnyalhat, kiteljesedhet, csak meg kell keresnünk a sorsunk által „tálcán felkínált” módját!

A teljesség kedvéért elmondom a „mélyrepülésem” történetét is: az erős gyógyszerek, szteroidok szedése ellenére, a ráadásként fellépő kellemetlen mellékhatások mellett újabb betegségekre is szert tettem. Ekkor elcsüggedtem, nekikeseredtem, kétségbeesett csapkodódásaimmal egyre mélyebb letargia kezdett uralkodni rajtam, elkezdtem sajnálni magam. Miután érzékeltem a rossz irányba tartást, elhatároztam, hogy segítséghez fordulok. Külső megerősítő impulzusokkal, igen rövid idő alatt újra rátaláltam a helyes útra. Ez az élmény még inkább megerősített abban, hogy az igazi baj akkor kezdődik, amikor az ember lelkileg rosszul éli meg a valóságot. Ám ha optimistán, az Élet és az emberek felé a szeretet gyakorolva, tetteinkkel mások boldogságát szolgálva próbálunk élni, egyre több segítséget kapunk is hozzá…! Mikor már minden lehetségest megtettünk a gyógyulásunk érdekében, de testünk mégis beteg, szenved, akkor kell leginkább az Elfogadást gyakorolnunk, és a még fennmaradt lehetőségeinkkel, képességeinkkel segíteni az ÖRÖM kiterjesztését magunkban és környezetünkben.

Imádott nagyanyámat idézve: „Ez van, ezt kell szeretni!” – Igen, meg kell tanulnunk igent mondani az életre, bármit is hoz, és SZERETNI…

Szerző: Matosics Róbertné Zsuzsanna