Menu Content/Inhalt
Főmenü > Életvitel, önismeret > Anyanyelvi nagykorúság I.
Anyanyelvi nagykorúság I.
ImageKöznapi gondolkodásunkban a 18. év betöltése utáni nagykorúvá válást a polgári választójog automatikus elérése mellett, a tizenkét év tanulás utáni érettségi vizsgával és ugyanakkor a személyi érettséggel, az individuális tudat kialakulásával, az öntudatosság elérésével, a felelős személyiséggel hozzuk összefüggésbe. Az utóbbi egy jellegzetes civilizációs tévképzet.
 
Ha szellemi érettségről van szó, Hamvas Bélának az érett szónak az értelmezése jut eszembe. Gyümölcsóra című esszéjében kifejti, hogy az érett szavunk és az érintett szó közös gyökből ered, és érettnek lenni azt jelenti, hogy az isteni szellem (fény és szeretet) által érintetté és a szellemi információ irányába nyitottá válni. Hamvas szerint az érett ember, akár az érett gyümölcs a teremtés misztériumának, illetve csodának a megtestesülése, mert általuk "az ami belül van, kívül megjelenik": láthatóvá válik, hogy mi az, amit a csecsemő, a gyermek és a kamasz, illetve a rügy, a bimbó és az érlelődő gyümölcs mint lehetőséget rejtegetett magában. Az érettség állapotának elérése tehát, Hamvas meglátásában: csoda. Az a teremtési aktus, amikor mindaz ami mindaddig csak belül, a szellemi erők légökrében létezett és ott érlelődött mint lehetőség, a külvilágban egyszerre megjelenik és láthatóvá válik.
 
Az életkorral valamiféle racionális (tudományos?), vagy analogikus összefüggésbe hozható, illetve az életkorhoz köthető nagykorúsággal és a biológiai, lelki és szellemi érettséggel kapcsolatos kérdésekre különböző válaszokat adnak a különböző kultúrák, kultuszok és a spirituális beavatási rendszerek. Ha Hamvas Béla a spirituális érintettséghez kapcsolja az érettséget, akkor én, a személyi felelősségtudathoz, illetve a felelősség képességének az eléréséhez (megérni: a felelősség képességét elérni) kapcsolom a nagykorúságot. Ezért szerintem a magyar kultúrában felnőtt személynek a nagykorúsága annak a függvénye, hogy mennyiben képes megérteni az anyanyelv szellemét és mennyiben tud az ő egyéni szellemét érlelő "anya-nyelv" által érintett lenni, annak szellemével összhangban élni. Amint látni fogjuk, sajnos ebből a szempontból igen kevés - és talán egyre kevesebb - az éretté vált felnőtt személy a magyar nemzetben.
 
Faggassuk ki rejtelmei felől az anyanyelvünket, úgy ahogy a hároméves gyermek faggatja az édesanyját, hogy tőle tanulja meg az ő számára legfontosabb fogalmakat, az életben való eligazodáshoz szükséges tárgyi és a szellemi értelmeket:
 
Felelős személy, felelősségre képes felnőtt ember. Olyan emberre, olyan "felelő" képességgel rendelkező személyre utal, aki nappali éber állapotában bármikor és bármilyen körülményben felelni tud ha szólítják, és értelmes feleletet tud adni arra vonatkozóan, hogy mit miért tesz, vagy nem tesz, mit miért mond, vagy nem mond. Felelős ember az érett személyiségtudattal rendelkező ember, aki határozottan tudja, hogy ő emberi személy, hogy személyi nevével együtt felelősséggel rendelkezik: feleletadási képességgel. Felelős ember az, aki felel azért amit mond, gondol és tesz. A felelős ember a személy és a személy az, akiben létrejött a gondolat, a szó és a tett egysége.
 
Az az ember, aki nem tud felelősséget vállalni azért, amit gondol, nem képes felelősséget vállalni azért sem, amit tesz. Persze, ezt így megkövetelni mindenkitől, nem csak hogy lehetetlen, hanem a követelés erőszakos bevezetése terrorhoz és tragikus helyzetekhez is vezetne, és ellentmondana az emberi nagykorúság és az érettség szellemének. Az én édesanyámat például hiába utalná egy felelősségkövető szervezet „felelősség-edukációs lágerbe”, mert ő a személyi felelősségvállalásra teljesen képtelen. A felelős ember ugyanis csak a függőségei által meg nem zavart, autonóm és szabad ember lehet, akinek a szabadsága a lehető legnagyobb mértékű egyéni felelősségvállalásában rejlik.
 
A szabadságnak, illetve a szabadság-állapotnak a megértése, a nagykorúság és az érettség második főszava, de ez nem választható el a felelősség kérdésétől, sőt, a kettő egymásnak a feltétele: csak a tetteiért, szavaiért és gondolataiért felelős ember lehet szabad és ugyanakkor csak a szabad ember felelhet minden tettéért. Az éretlen ember összetéveszti a lehetőséget a szabadsággal és a felelősséget a kellemetlen teherrel, a gátoltsággal, a korlátozottsággal, a nyűggel. Amennyiben abbéli törekvésünkben, hogy egyénileg, vagy csoportosan minél jobban és boldogabban éljünk, kivágjuk a földkerekség minden erdőjét és kipusztítjuk, vagy halálra szennyezzük a természet minden zugát, maga a tönkretett természet fog korlátok közé szorítani bennünket. A felelőtlen tetteink során nem a szabadságunkat gyakoroljuk, hanem mindössze a lehetőségeinkkel élünk, pontosabban: visszaélünk. Leegyszerűsítve ez lenne a szabadság és a felelősség, illetve a nagykorúság és az érettség összefüggése.
 
A főkérdés azonban az, hogy mi a helyes, az igazi (a nem hamis!) felelősségvállalás. Semmi esetre sem az aggodalmaskodás, az aggodalmaskodó magatartás. Az önmagát és „szeretteit” a természetes nehézségektől és az erőfeszítésektől mentesíteni akaró, aggódó ember az öncélúan élvezni akaró emberrel karöltve teszi tönkre, szennyezi be és zavarja össze a föld élővilágát, a föld önmagát szabályozni, megtisztítani és újjászülni képes biológiai rendszerét. Az aggódó ember, félelemben élő ember, mert ő nem akar egy felelős, egész személy lenni, nem akar, vagy nem képes teljes felelősséget vállalni gondolataiért, tetteiért és szavaiért. Nem akar, vagy nem tud harmonikusan együtt élni az isteni és a természeti törvényekkel. Az aggodalmaskodó ember, annak ellenére, hogy „jogosan aggodalmaskodó” szerepében nagyon felelősnek tűnik, valójában felelőtlen személy, aki tudata mélyén lelkiismerete tisztaságában és szándékai törvényességében kételkedik.
 
Székelyföldön még mindig úgy tartják, hogy a gyermek Isten áldása és nem véletlenül. A székely és a csángó népi hagyomány őrzi még azt az ősi tudást, amit az asztrológia és a metafizika tanít, és ami szerint analogikus összefüggés létezik az anyagi bőség és az embernek (a felelős személynek!) a gyermekáldással szembeni viszonya, szellemi alapállása (a viszonyulás pozitív, vagy negatív minősége) között. Több nemzet nyelvében az anya, az anyaság, a Hold, a szaporaság, a bőség, a nép és az áldás kifejezés egy szótőből ered. Sőt: van, ahol ugyanazt a kifejezést használják egyikre mint a másikra. Naivak lettek volna az ősi népek és mi lennénk az okosabbak, mi, a külső és a belső természetünket egyaránt szennyező, népszám szerint sorvadozó európai nemzetek tagjai?
 
Ha a 18 évet betöltő magyar ifjak tudnák azt, hogy a személyi felelősség a szabadság első feltétele, illetve ha tudnák azt, hogy a gyermekáldás felelős vállalása és a számos gyermekért való felelősségvállalás nem nyomorúságot, hanem a szó szoros értelmében anyagi bőséget és szabadságot eredményez, a gyermekszülő (illetve a szülést elutasító anyák), nem kellene hogy annyi „nőgyógyászati” probléma miatt és szülés közben felmerülő „komplikáció” miatt szenvedjenek. Ha értenék a magyar nők, hogy a mai szentimentalista csengésén túl, és annak ellenére, valójában mit is jelent az áldott állapot kifejezésünk (nemcsak szellemi-lelki és ezáltal a fizikai egészség megőrzésének és az egészség-visszanyerésének a lehetőségét, hanem egyenesen az egészség megőrzésének az első számú feltételét!), nem aggodalmaskodnának és nem szenvednének annyit, amennyit az újkeletű „terhesség” nyomasztó képzete szerinti életvitelük miatt szenvednek. Nem szentimentális pietizmusból alkották őseink az áldott állapot kifejezést! Ha ezt a nagykorúvá válók megértenék, jobb foglalatosságot kereshetnének maguknak a nemzetféltő politikusok, teológusok, demográfusok és szociológusok, mint hogy a nemzetsorvadás folyamatának csökkentése érdekében (mert a megállításról és visszafordításáról már lemondtak) személytelen, illetve szellemtelen és lelketlen „nagypolitikai” stratégiák kidolgozásán fáradozzanak.
 
Láthatjuk, hogy olyan egyetemes (azaz metafizikai) logikában való gondolkodásra utaló kifejezések és nyelvi struktúrák élnek a magyar nyelvben, amelyeknek ha képesek lennénk megérteni és a mindennapi életünkben alkalmazni a szó szerinti, eredeti értelmét, sokkal kreatívabban, nyugodtabban és egészségesebben élhetnénk. Ha képesek lennénk az anyanyelvünk érett szellemére hallgatni, nem élnénk az egyetemes lét áramlásaival ellentétesen, azokkal ellenkezve, fölösleges feszültségek és tragikus szenvedések között. Sőt, még ennél is tovább megyek: ha meg tudnánk hallani azt, hogy mire utal, mit mond, mit tanít, mit őriz itt Európában ez az ázsiai eredetű magyar nyelv, nem versengenénk más civilizált népekkel az öngyilkossági számarányok szerinti első helyért világszinten.
 
Anyanyelvünk eme ősi jelentéseinek a megértéséhez egy kis metafizikai tájékozódás szükséges, ami nem sajátítható el a sikercentrikus, illetve az élet megnyerésére és a természet fölötti győzedelmeskedésre beállított, pragmatikus „európai” iskolákban és egyetemeken. Metafizikai ismeretek nélkül ma már nehéz belátni (belülről: a spirituális dimenziók felől meglátni, megérteni) a következőket:
 
Anyanyelvünkön nem azt mondjuk, amikor valaki valamilyen rendkívüli dolgot vitt véghez, hogy „potenciális volt azt megcsinálni”, hanem azt, hogy képes volt megtenni. Például, Jóska képes volt egy ötven kilós cementzsákot a két méteres állványra feltenni. Őseink tudták, hogy mindig előbb van a kép, előbb meg kell legyen az elképzelés, vagyis meg kell történjen, végbe kell menjen az imagináció folyamata és csak azután jön létre a materiális valóság. Ők tehát tudták azt, hogy az ember képzelőerejében rejlő teremtőerők  a képességek  hozzák létre a személy fizikai valóságát, mintegy materializálják azt. Ezek szerint a „képesnek lenni” eredetileg azt jelentette, hogy gondolatképek által teremteni tudni, valamit az anyagi világban tudatosan létrehívni. A képesnek lenni, közvetlenül a metafizikai ősállapotok szerinti gondolkozásra (ontológiai alapok szerinti létérzékelésre) visszautaló kifejezése, az ősi metafizikai gondolkozás (egység-) logikájára visszajelző kifejezése a magyar nyelvnek, még akkor is, ha ez a kifejezés nem létezett pontosan ebben a formában a XIX. századi nyelvújítás előtt.
 
Amennyiben nem akarjuk mindezt tudomásul venni, körülnézhetünk az életünkben, hogy pragmatikus pozitivista mentalitásunkkal miféle (külsőleg és belsőleg) szennyezett valóságot hoztunk és hozunk létre. Globális szempontból teljesen mindegy, hogy 2000 első hónapjaiban a romániai nemzetgazdaság létesítményeihez tartozó Nagybánya környéki bányaülepítők szennyezik az élet teljes kipusztításáig a Magyarországon folyó Tiszát, mert a természetromboláshoz vezető, az élet megnyerését célzó, gazdasági és tudományos-technikai versengés szelleme nem Nagybányán született, hanem Nyugat-Európában, mint ahogy az első környezetszennyezési problémák sem Romániából indultak el. A katasztrofális természeti szennyezések csak következményei egy több száz évvel korábban elindult „civilizációs” szellemi szennyeződési folyamatnak, ami szoros kapcsolatban áll minden ősi népnek az anyanyelve szellemétől való eltávolodásával. Amit a környezetszennyezéshez vezető szellemi szennyezettségünkről állítok, egyelőre nyugodtan misztifikációnak lehet venni, és rábízni a jövőre, hogy a tapasztalat bebizonyítsa vagy megcáfolja állításaim valóságát.
 
Szerző: Kozma Szilárd
www.kozmaszilard.hu
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Barátaink

Siddhartha.hu
Santmat
Kepesseg
Body Talk