Születés, élet és halál egymást követő változásai a mulandóságnak, alkotják az életünket e földön. Küzdelem a létért, a megélhetésért, tele a világ sok mindennel. Gyönyörű virágos kertek, szép lakóházak, autók, repülőgépek, modern magas bérházak kényelmes, komfortos szobákkal. Ínyizgató, élvezetes ételek. Kávéházak, bárok, orfeumok, mulatóhelyek. Színházak, koncertek, mozik, ezért tülekednek a pénzért, mellyel a földi javak megszerezhetők. Továbbá könyvek, művészetek, hazafiasság, sokféle politikai, társadalmi rendszerek, tudományos kutatások, titkokat kifürkésző feltalálók stb. Bármerre tekintünk, nemcsak az emberek társadalmában, de még a tenger fenekén lakó szörnyek világában, a föld mélyében, a földön és a levegőben is, mindenütt sokféle törekvések erőfeszítéseit találjuk.

Mert a látható, hallható és érzékelhető anyagi élet nem egyéb, mint küzdés, vágyakozás, nyugtalanság, elégedetlenség, azaz diszharmónia, mely betölti az egész földet a lárma szimfóniájával. Nagy gondolkodók, bölcsek, művészek, szentéletű remeték mind kivonultak az emberi társadalom zajos, tülekedő hajszájából, hogy a magány, a csend zavartalanságát felkeressék. A természetben, távol a városi élettől, lelkük megnyugodott. Különösen a hosszú téli esték egyhangúságában. Nem látták maguk körül a világi életet, melyeknek szépségei vágyat keltve nyugtalanságra és küzdésre vezetnek.

A természet vadregényes környezetében megihletődtek a napkelte és lemente égi színpompájától. Hallgatva reggelenként a madarak dalát és a csendes esti szürkületet betöltő tücsök cirpelését. A nyári éjek holdfényes varázsában szemlélték a milliónyi csillagokat, és mélyen beszívták az ózondús, tiszta levegőt.

Ilyen nyugalmas órák, napok és évek meghozták, megadták a lelkük csendjét és megtalálták a boldogságot, melyet már többé nem óhajtottak semmiféle világi zajjal, még a legnagyobb gazdagság, fény és pompa jólétével sem felcserélni. Mert féltették lelkük békés csendjét, és jól érezték magukat egyszerű hajlékuk magányosságában, a természetben, ahol megelégedettséget és nyugalmat találtak.

Megértették a magány, a csend hangját, mely így szólt: "A csend harmónia, a lárma diszharmónia. A csend a magány, a megelégedettségben, az örökkévalóságban való élet."

Nem tudják ezt azok a lelkek, kik az anyagiasság útvesztőiben bolyongva, elkápráztatva zajban, küzdelemben élnek. Mivel nem ismernek engem, elmerültek az anyagi lét szépségeinek és rútságainak változásaiba. Ezek az élő halottak szánalmas lelkek, kikben én, az örökkévalóság, a mulandósághoz, az élet az enyészethez vagyok leláncolva. Ha megértenének, nem kápráztatná el a lelküket a világi élet, mint valami színes üveggyöngy hamis csillogása; belátnák annak értéktelenségét és hiábavalóságát, nem cicomáznák fel vele magukat, hanem hozzám menekülnének, az örökkévalósághoz, az élet igazi értékéhez, a valódi gyöngyhöz, a boldogsághoz.

Ezt mondja a magány csendje. Nagy gondolkodók a bölcsek, művészek és a szentéletű remeték megértik az ő szavát. Gyakran keresik fel a magányt és a csendet, megszeretik és elfordulnak a világi élettől és nem hagyják el többé sem a magányt, sem a csendet.

Ezért elnyerik a béke és nyugalom megelégedettségének a harmóniáját. Az örökkévalóság megértésének a boldogságát.

 

Szerző: Satchitananda az Indiából hazatért magyar hindu brahmin jógi (Kárpáti Andor)