Menu Content/Inhalt
Buddha élete
ImageA buddha fogalma

A szanszkrit és az abból származó középind nyelveken a buddha szó jelentése: "felébredt", aki az éjszaka sötétjéből eljut a felébredés világosságához. Tudását saját erejéből szerezte meg; a megvilágosodás nem valami kívülről kapott felvilágosítás, hanem az emberben magában lejátszódó megismerési folyamat végeredménye. Ez azonban nem jelenti, hogy az egyén egyedül, magától képes megtalálni az utat; más útmutatására van szükség a kezdeteknél, hogy a gondolkodás megindulhasson.

Egy "megvilágosodott" képes ugyan rá, hogy önmaga szerezze meg élete során a tudást, de csak azért, mert valamely korábbi létformájának egyikében hallotta prédikálni egy régebbi korszak buddhájat, s így jutott el ő is lépésről lépésre a végbölcsességhez. A "felébredt" tehát olyan vezető, aki csak megmutatja az üdvösséghez vezető ösvényt, de semmit sem tehet annak érdekében, hogy az útbaigazított valóban azon is járjon Valójában nem isten, hanem ember, aki ugyanúgy megöregedhet, mint bárki más, és akinek élete a halállal véget ér; azonban legyőzött minden elvakultságot és szenvedélyt, s ennek következtében olyan csodás erők bontakoztak ki benne, amelyek másokból hiányoznak. A történelemben csak egy buddha létezett, Gautama, a Szákja-törzsből származó bölcs, azonban őt több más előzte meg, és még mások fogják követni.

A történelmi Buddha

A korai évek

A későbbi tanító valószínűleg i.e. 588 április-májusában született Kapilavasztuban Szuddhódama király és első felesége, Májá fiaként. A hagyomány szerint maga választotta ki szüleit, amikor isten volt a Tusita-égben. A fogantatás szeplőtelenül történt; a bódhiszattva elefánt vagy hat hónapos gyermek képében hatolt anyja jobb csípejébe. Születésére egy kertben került sor: anyja egy fába kapaszkodott, s a csecsemő jobb csípőjén át jött a világra. Májá alakját és a születést Asvaghósa, a nagy költő ekként jellemezte:

Állhatatos, s nyugodt volt, mint a Föld, ő,
s a liliomhoz volt e nő hasonló,
akit Májának épp ezért neveztek.
Őt senkivel sem lehet egybevetni.
Az Éj Királynőjére szállt a Lélek,
s fenséges méhét a menny áthatotta.
Nem elegyedett bú az anyaságba,
szeplőtelen maradt és szép a lelke.
A külvilági lármát elkerülte,
de kedvelte a szép Lumbiné-kertet,
remek erdei fákkal és a csenddel,
melyben üde források csörgedeztek,
virágok nyíltak, s gyümölcsök teremtek;
e hely elcsendesítő s nyugodt volt.

(Buddhacsarita-kávja 3-6.)

A legenda szerint születésekor megremegett a világ központjában álló Méru hegye; rendkívüli dolgok történtek: az égi muzsikusok örömódát kezdtek zengeni, s a tündérek táncra perdültek; új források fakadtak; kivirultak, s teljes pompában tündököltek az eddig szunnyadó virágok. Az újszülött azonnal a földre lépett, és hét lépést tett meg: léptei nyomán a Lumbiné-ligetben hét fényes csillag ragyogott fel. Majd a négy világtáj irányába fordulva, harsogó hangon, mint egy oroszlán, a következőt adta a világ tudomására:

Én vagyok a világnak az éle.
Én vagyok a világnak az éke.
Én vagyok a világnak a véne.
Utolsó ez a születés;
Nincs többé újraszületés.

A gyermek apjától a Sziddhártha ("Célbaérkezett") nevet kapta. Testét megvizsgálva a jósok megtalálták a "Nagy Ember" 32 alapvető és 80 másodlagos jegyét, és kijelentették, hogy egyetemes Úr vagy Buddha lesz belőle.

A szülés után hét nappal Májá meghalt, így fiára hét éven át a nagynénje vigyázott, majd azt a nevelést kapta, amit minden indiai herceg: a tudományokban éppoly kiváló lett, mint a testgyakorlásban. Tizenhat éves korában feleségül vett két szomszédos országbeli hercegnőt, Gópát és Jasódharát. Tizenhárom év múlva az utóbbi fiút szült neki, Ráhulát. Ezután nem sokkal hagyta el a palotát Sziddhártha, hogy megismerkedjen a valósággal.

Szuddhódama király az ifjú herceget a külvilágtól teljesen elzárva nevelte palotájában és díszkertjeiben. Az istenek azonban keresztülhúzták az apa számítását, és amint fia három egymást követő alkalommal kiment a díszkertbe, megtapasztalta a valódi élet szörnyűségeit: először egy botra támaszkodó aggastyánnal találkozott, majd egy beteggel, végül egy halottal, akit épp a temetőbe vittek. A kocsis mondta el neki, hogy senki sem kerülheti el a betegséget, az öregséget és a halált. Végül, az utolsó kimenetelekor, megpillantott egy nyugodt és derűs kolduló szerzetest, és ez megvigasztalta, hiszen megértette, hogy a vallás képes gyógyírt adni az emberi lét nyomorúságára.

Távozás a palotából

Az istenek az éjszaka kellős közepén felébresítették Sziddhárthát, aki ekkor lovászát, Csandakát szólítva nyeregbe pattant, és miután az istenek az egész városra álmot küldtek, kijutott a délnyugati kapun. Kapilavasztutól tíz mérföldre megállt, kardjával levágta a haját, ruhát cserélt egy vadásszal, és Csandakát lovastul visszaküldte a királyhoz. Megállásakor elbocsátotta az istenek csoportját, így ettől kezdve semmilyen szerepet nem játszottak legendás életében; a célját saját erejéből érte el, nem természetfeletti segítséggel.

Vándor aszkétává válva, Gautama (ez családja neve a Szakják törzsében) Vaisáli felé indult, ahonnan Áráda Káláma mester tanításait gyorsan elsajátítva Rádzsagrihába ment. A fiatal aszkétától lenyűgözött Bimbiszára király felajánlotta neki fele királyságát, de ő visszautasította, és egy másik mester, Udraka tanítványa lett. Végül elégedetlenül hagyta ott tanítómesterét és öt tanítvánnyal a nyomában Gajá felé indult. Filozófiai és jóga-tanulmányai egy esztendeig tartottak.

Gajá közelében egy csöndes helyen letelepedve hat éven át a legszigorúbb önsanyargatásnak vetette alá magát. Mozdulatlanul, majdnem csontvázra fogyva, végül már olyan lett, mintha porból volna. E szörnyű vezeklés következtében kapta a Szákjamuni címet ("a Szákják aszkétája"). Amikor elérte az önsanyargatás legvégső határát, és életerejének csupán ezredrésze maradt, megértette, az aszkézis, mint a megszabadulás eszköze fölösleges, és úgy határozott, abbahagyja a böjtöt. Ettől fogva a jövendő Buddha megtanulta az aszketikus eljárásokat, ahogyan a filozófiát és a jógát, éppúgy, ahogy megismerte a hercegi élet minden kéjét, mielőtt lemondott volna a világról.

Amikor Gautama egy jámbor asszonytól elfogadott egy kis rizst, öt tanítványa elhagyta, és Benáreszbe ment. Szákjamuni pedig az ételtől csodálatosan erőre kapva egy liget felé indult, kiválasztott egy pippal fát (Ficus religiosa), és letelepedett a tövébe, elszántan arra, hogy onnét föl nem kel, amíg a megvilágosodást el nem éri.
Mielőtt azonban meditációjába merült volna, el kellett szenvednie Mára, a "Halál" támadását. Ez az isten ugyanis rájött, hogy az üdvösség azonnali felfedezése a születések, halálok és újjászületések örök körforgásának megállításával véget vetne birodalmának.

A támadást démonok, kísértetek és szörnyek borzalmas serege hajtotta végre, de a herceg köré előző érdemei és "barátságos hozzáállása" védőgyűrűt emeltek, így rendíthetetlen maradt minden kísértéssel és bájjal szemben. A legyőzött Mára naplemente előtt visszavonult.

A megvilágosodás

A "Halál" legyőzése után Szákjamuni már minden szellemi erejét aszenvedéstől való megszabadulásra összpontosíthatta.

Az első virrasztáskor bejárta a meditáció négy állomását, amely lehetővé tette számára, hogy átfogja a világok teljességét és örök sorukat, vagyis a születéseknek, haláloknak és újjászületéseknek a karma irányította körforgását. A második virrasztás alkotta a bódhit, az Ébredést, mert megragadta azt a törvényt, amely lehetővé teszi születések és újjászületések e pokoli körforgását, ez az úgynevezett tizenkét "kölcsönös függésben lévő létrehozás" törvénye, ugyanakkor pedig felfedezte e "létrehozások" megállításának szükséges feltételeit. Ettől kezdve rendelkezett a négy "Nemes Igazsággal": buddha lett, megvilágosodott, abban a pillanatban, amint felkelt a nap.

Ő maga, mikor elérte a bódhit, először megrettent a felfedezés mélységétől, és a következőket mondotta:

Felfedtem így hát ezt a tételt,
mélységeset, nehezen érthetőt,
e nehezen felfedezhetőt,
megbékéltetőt, fenségeset,
vitathatatlant
s rejtelmeset,
a bölcsek által érthetőt.
Gyönyöröket keres viszont e nemzedék.
Gyönyörökben leli kedvét.
Gyönyörökben vigadozik.
Ennek a nemzedéknek,
amely csupán
gyönyöröket keres, gyönyörökben leli kedvét,
s gyönyörökben vigadozik,
ilyen tételek nehezen érthetőek,
például az, hogy
"valamitől való függőség",
"a következmények összekapcsolása",
s ilyen tételnek megértése is igen nehéz, hogy
"minden szankhára feloldása",
"minden upadhi lerázása",
"vágykioltás, virága, niródha, nibbána".
Ha pedig én a Tant hirdetem,
s engem nem fognak érteni,
ez számomra csak gyötrelem,
ezzel botrányt teremtenék.
Mit én nehezen értem el,
közölni azt mindhasztalan.
A kéjnek s dühnek rabjai
e Tant nehezen értenék.

(MN. XXVI. A nemes célkitűzés szutta)

Buddha hét hétig időzött a "Megvilágosodás pihenőjén". Ekkor megint elszenvedte Mára támadását, melyet sikeresen visszavert. Ezután Benáreszbe ment, itt "isteni szemével" megpillantotta öt tanítványát, akik elhagyták. Egy remetetanyán lelt rájuk, és felfedte előttük a négy "Nemes Igazságot", a Dhammát.

A Dhamma foglalata:

1.
Íme a szenvedés:
A születés is szenvedés.
A vénség is szenvedés.
A halál is szenvedés.
A bánkódás, a zokogás, a vergődés s a levertség megint csak szenvedés.
S az is csak szenvedés,
hogy amire vágyunk,
azt meg nem találjuk.
Összefoglalva: a tapadásnak ötféle tévalkateleme: szenvedés

2.
A szenvedés eredete a szomj.
Ez az a szomjúság,
mely folyton-folyt újraéledő,
mit kísér a gyönyör szenvedélye,
mely itt is, ott is fel-feltör;
nevezetesen a kéjnek szomja, a létnek szomja s a nemlétnek szomja.

3.
A szenvedés megszűntetéséhez a szomjmegszűntetés juttat el.
Ez pedig a szomjnak maradéktalan kioltását jelenti; annak elhagyását, elhárítását, tőle való szabadulást, vonzköréből kiszakadást.

4.
A szenvedés megszűntetéséhez vezető út a nemes nyolcas ösvény; nevezetesen
a helyes hit,
a helyes elhatározás,
a helyes beszéd,
a helyes cselekvés,
a helyes életmód,
a helyes igyekezet,
a helyes vizsgálódás,
a helyes elmélyülés.

(MN. CXLI. 249-252. Az igazság feltárása szutta)

Ez az első tanítás jelentette "a Tan kerekének megforgatását". Az öt tanítvány megtért és szentté vált. Kevéssel ezután történt egy benáreszi bankár fiának csatlakozása, melyet más családtagoké is követett. A Közösség hamarosan 60 szerzetest számlált, és Buddha egyesével küldte őket prédikálni az országban, ő maga Uruvilvá felé indult, ahol egy sor csoda segítségével sikerült megtérítenie a három Kasjapa fivért, az Agni istent tisztelő bráhmanokat. Ezután a megtérések sokasodtak, majd a Megvilágosodott apja és többi családtagja is elfogadta tanításait. Köztük voltak unokaöccsei, Ánanda, legfőbb "szolgáló tanítványa" és Dévadatta, aki hamarosan vetélytársává vált. Amikor Buddha megtudta, hogy apja súlyos beteg, újból elment hozzá, és eljuttatta a szentségig.

A megözvegyült királyné arra kérte nevelt fiát, vegye fel a közösségbe. Ezt ugyan a herceg visszautasította, de mostohaanyja hercegnők kíséretében, akik mind apácák akartak lenni, Vaisálíg követte. Ánandának köszönhetően végül bekerülhettek a közösségbe, de szerzetesnőként szigorúbb szabályoknak kellett megfelelniük, mint a szerzeteseknek.

Bódhi az egyes tanítványai által elkövetett csodák következtében szót emelt a természetfeletti képességek fitogtatása ellen; mindeközben a "hat mesterrel", vetélytársaival szemben folytatott küzdelem során ő maga is kénytelen volt végrehajtani legnagyobb csodáit: hol óriási mangófát sarjasztott, hol szivárványon sétált, hol a végtelenségig megsokszorozta képmását, vagy három hónapot töltött Indra egében, hogy anyjának prédikáljon.

A sikerére féltékeny mesterek rágalmakkal próbálták hitelét rontani, de mindhiába. Az eredmény csupán annyi lett, hogy az igazi mester elhagyta Kausámbit, és az ezen felháborodott világiak megtagadták az alamizsnát azoktól a szerzetesektől, akik távozását okozták, így az elégedetlenkedők kénytelenek voltak beadni a derekukat.

Dévadatta lázadása

Az esős évszakokban Buddha a városok közelében lévő vihárákban ("kolostorokban") prédikált. Az év többi részében pedig legközelebbi tanítványaitól kísérve ide-oda utazgatott az országban, a Jó Törvényt hirdetve. Tekintélye messze túlterjedt azon a földön, ahol prédikált.

Amikor 72 éves lett, féltékeny unokafivére, Dévadatta arra kérte, adja át neki a Közösség irányítását. Amikor elutasító választ kapott, megpróbálta meggyilkolni a Mestert; először bérgyilkosokkal, majd egy sziklával akarta agyonüttetni vagy egy veszedelmes elefántot küldött ellene. Kísérletei azonban rendre kudarcot vallottak, így nem látván más kiutat, egy csoport szerzetessel egyházszakadást idézett elő, radikálisabb aszkézist hirdetve. Végül azonban sikerült visszatéríteni az eltévelyedetteket, a lázadót pedig elevenen nyelte el a Pokol.

A parinirvána

I.e. 478-ban, az esős évszakban Buddha Ánanda kíséretében a "Bambusz-faluban" (Vénugráma) telepedett le, ahol súlyos vérhast kapott. Szerencsésen túlélte a válságos helyzetet, és unokaöccse örvendezett, hisz nem halt meg anélkül, hogy utasításait a Közösségre ne hagyná. A Tanító azonban megnyugtatta kísérőjét:

Ugyan mit vár még tőlem, Ánanda, a Szangha? Feltártam én, Ánanda, a Tant, s nincs benne semmi visszatartott és nem-visszatartott. Nincs tehát, Ánanda, a Tathágata kezében olyasmi, amit a markában szorongat.
(DN. II. 127.)

Az idős mester arra kérte tanítványát, hogy gyűjtse össze a Vaisáléban lévő valamennyi szerzetest, és a következő szavakat intézte híveihez:

Az én művem már megérett.
Életem végéhez értem.
Tőletek most elszakadva,
önmenedékembe térek.
Ti, bhikkhuk, buzgók legyetek.
Tudatosan, erényesen
s elmélyülten vizsgáljátok,
s őrizzétek lelketeket.
A Tanban s a fegyelemben
aki hűségesen kitart,
szabadul a szamszárától,
és legyőz minden szenvedést.

(DN. III. 152.)

Az összejövetel után Buddha és Ánanda Pávába mentek, ahol Csunda, a kovács meghívta őket vacsorára, "vadkan csemegére" (disznóhús vagy valamilyen gomba, amit a disznók nagyon szeretnek).

Ez az étel véres hasmenést okozott, láthatólag ugyanaz a betegség tért vissza, amiből a Megvilágosodott épphogy felépült. Mégis felkerekedett, Kuszingara, a mallák fővárosa felé, és a keserves gyalogúttól elcsigázva útközben lefeküdt a jobb oldalára két fa között, egy ligetben, arccal nyugat felé, fejjel északnak, bal lábát a jobb mellett kinyújtóztatva. Társa zokogásban tört ki, a haldokló azonban vigasztalta: Elég, Ánanda; hagyd abba a szomorkodást és a siránkozást… Hogyan gondolhatnád, hogy aki megszületett, nem hal meg? Ez teljességgel lehetetlen dolog.

A halálos beteg még utoljára összehívta a híveket, és megkérdezte, van-e még kételyük a Törvény és a Tan tekintetében. Mindenki hallgatott. Ekkor elhangzottak utolsó szavai: Hozzátok fordulok, ó, kolduló szerzetesek:
a múlandóság a dolgok törvénye, lankadatlanul törekedjetek! Végül, amikor éjszaka harmadszor és utoljára felébredt, végigjárta a meditáció négy állomását, majd elhunyt kárttika hónap teleholdjának éjszakáján, i.e. 478 novemberében.

A mallák hét napon át fejezték ki tiszteletüket zenével és tánccal a kelmébe burkolt és olajosteknőbe fektetett elhunyt előtt. Mielőtt a testét egy illatos fából készült máglyán elégették volna, azt mondják, körbevitték Kusingarába. A tüzet azonban nem lehetett fellobbantani, míg meg nem érkezett a tanítványa Mahákásjapa. Mivel ő lett a Közösség vezetője, legalább a hamvasztásnál jelen kellett lennie. A hagyomány szerint Buddha lába kinyúlt a koporsóból, hogy a nagy utód a homlokához érintve megtisztelhesse, ekkor a láng magától fellobbant.

A megmaradt testereklyéket a kegyeletet ápoló hívek nyolc részre osztották szét egymás között, és azok a városok kapták őket, ahol Buddha életének egy-egy jelentős eseménye történt.

Szerző: Rigler Anita PTE-BTK, szociológia 2000. november 23.
Irodalomjegyzék: Glasenapp, Helmut von: Az öt világvallás, Gondolat-Tálentum, 1993. Buddhista lexikon (szakszerkesztő: dr. Hetényi Ernő), Trivium Kiadó Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története II., Osiris Kiadó, Budapest, 1995. Téchy Olivér: Buddha, Gondolat-Budapest, 1986.
 

A Világ Tanítói

Get the Flash Player to see this player.
Flash Image Rotator Module by Joomlashack.
Ajaib Singh
Prabhupada
Ching Hai
Steiner
Kriyananda

Santmat
Kepesseg
Body Talk